A mászásterápiás csapat: Kájel Árpád viaferrata túravezető és Hacsavecz Beatrix terápiás vezető
Történeteink

‘Abban kell megbíznod, ami van’ – a kezdetek

 

A mászásterápia bölcsője, úgy 2010 környékére nyúlik vissza, amikor egy igen nagy váltásban volt az életem.

Ekkor egy ajánlás útján jelentkeztem be Árpihoz lényegében ismeretlenül, egy Rysy-re vezetett túrájára. A túra remek volt, teljesen feltöltött büszkeséggel, hogy erre is képes vagyok. – Halkan jegyzem meg, hogy természetesen ott is jelentkezett a szervezetem ‘nem szeretem’ reakciója a melegre és a napsütésre. Azaz föl-, fölvitt az akaratom, de lefelé olyan rosszul lettem, hogy 2 kedves, és jó erőben lévő fiatalember támogatásával sikerült csak lekúsznom a hegyről. Emlékezetes túra volt, na.

Itt találkoztam Árpival először, amit természetesen több túra is követett. Volt ebben Bergengóciás szervezés (ne keresd már nem él, ez Árpi túraszervezős oldala volt anno), és olyan is, amikor a barátaimmal kértük meg Árpit túravezetésre. És persze amikor úgy adódott mi is össze-össze futottunk: hol egy közös mászásra, hol egy beszélgetésre.

Idén (2020) kicsit felszabadultam a tanulmányaim végeztével (Természetgyógyász-fitoterapeuta is lettem egyebek mellett) már zsongott bennem a mászhatnék – ahogy a férjem mondaná: ‘majd be másztam’. Persze, Árpi megint partner volt, és az első bemelegítő felsőtárkányi ferrata után, a következő uticélunk Demjén volt.

Demjén

Demjén egészen más karakterű fal, egészen különböző erősségű utakkal. Tekintettel a minimális edzettségi állapotomra és a minimális :-DDD túlsúlyomra először egyszerűbb úton indultunk. Az ment, nem volt gond. Majd egy nehezebbe vágtunk bele, mert kellenek a kihívások.

Hozzá tartozik a képhez, hogy annyira izgatott voltam az újabb mászási lehetőség miatt, hogy ezúttal az autóm csomagtartójában, a pihenőben maradt a via ferrata kantárom. Az Árpiéval másztam, ami hosszabb is volt, mint az enyém és nyilván kárt sem akartam benne tenni. Elfogadtam Árpi felszerelését, mert a kocsihoz ‘leszaladni’ agyonvágta volna az egész mászást, nem beszélve a megcsappant erőmről.

HacsaveczBetti mászásterapeuta
A kép Mödlingben készült, csak a SEO kedvéért tettem ide.

A bizalom tere

Szóval a nehezebb út. Itt bizony már voltak komolyabb lépések, a karom is fáradt volt már, a koncentrációm sem volt túl üde. És ekkor jött ki még valami: hogy nem bíztam a cipőmben. Egy gumírozott zárt orrú sportszandál volt rajtam. Jó kis szandál, sportoláshoz lett kitalálva megy is árkon-bokron, tűzön-vízen, csak épp a mászás nincs benne a repertoárjában. Az orra bumszli és nagyon kemény, úgy éreztem 0 a tapadása, ha egy kis kiszögelést kellene meglépnem – mint ahogy kellett is – egészen biztosan nem tartana meg.

Tehát nehezebb út, fáradtság mind fizikálisan, mind mentálisan, a kantárba nem akarok beleesni, tehát nagyon kapaszkodok, a cipőm pedig nem nyújtja a kellő biztonságot.

Mennyiszer vagyunk így a hétköznapokban, de ügyet sem vetünk a figyelmeztető jelekre csak szaladunk tovább! Hiába jelez az elménk, a szervezetünk előre tudható, hogy a vesztünkbe rohanunk és csak rohanunk tovább…. Ugye ismerős?

Persze Árpi ott volt, ha szükségem van rá segítsen. Egyre fogyott az erőm. Egyetlen nagy lépést kellett volna megtennem, ami nem okozott volna gondot, ha (1) nem hezitálok, ami tovább zabálja az amúgy is egyre fogyó erőmet (2) megbízok a cipőm orrában és rá merek terhelni, de nem mertem. Ekkor Árpi egy nagyon fontos mondattal segített ki szorult helyzetemből:

“Nincs más, abban kell megbíznod ami van.”

Nem volt könnyű, féltem is – azt tudtam, hogy nem zuhanhatok le a falról, tehát relatív biztonságban vagyok, de a kantár rajtam Árpié volt, amit véletlenül sem akartam tönkre tenni – és hirtelen megéreztem, hogy mekkora jelentősége van egy lépésnél a felszerelésembe vetett bizalmamnak.

Megint csak a hétköznapokkal húzok párhuzamot, hiszen a való életben pont úgy működünk ahogy a falon. Ha biztos a háttér, ha jó a rendszer mögöttünk, vagy legalább tudjuk mire számíthatunk tőle, sokkal könnyebben születnek meg döntések. Nincs hezitálás, időveszteség. Ugye? Csak a hétköznapokban ez nem mutatkozik meg ennyire egyértelműen, nyomonkövethetően, visszavezethetően. A falon viszont igen. Nyilván ez a fajta döntési mechanizmus nem igaz mindenkire minden helyzetben. Ezért fontos, hogy megismerjük saját magunkat és felismerjük a mozgatórugóinkat.

Természetesen megléptem a lépést és próbáltam pihenni, ehhez Árpi egy pihenőszárat kötött be nekem, így ki tudtam nyújtani a karjaimat megszűnt a feszülés egy rövid időre (azóta nekem is van saját pihenőszáram). Ezen a ponton volt még egy tanulsága ennek az útnak, mégpedig ahogy Árpi kérdezte kérek-e segítséget – persze, hogy kértem – rádöbbentem, hogy mennyire sok vállalkozó, de akár magánemberként is nehezen kérnek/kérünk segítséget, holott sokkal könnyebb lenne az életünk, ha ebben is tudnánk gondolkodni, nem eleve kizárnánk ezt a lehetőséget.

Lehet mondani, hogy ez a mászásunk volt, ami világra hozta a Mászásterápiát. Mert ahogy a főoldalon is írtam: itt biztonságos környezetben, azonban komfortzónán kívül ismerheti meg magát minden résztvevő és erre a tudásra saját magunkról bizony a mai világban egyre nagyobb szükségünk van.

A mászás közbeni szakértelmet és biztonságot csapatunkban Árpi biztosítja, én pedig azért teszek meg mindent, hogy a szükséges rálátások megérkezzenek a résztvevőkhöz, amit aztán busásan kamatoztatnak az életükben és a vállalkozásukban.

Betti –

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .